Népművészet , népi iparművészet

A paraszti munka mellett a parasztok, pásztorok mindennapi életük és szükségleteik használati tárgyait maguk készítették. A közösség igénye, ízlése és elvárásai határozták meg és befolyásolták munkájukat. Természetesen volt lehetőség egyéni alkotásra és újításra, de az egyén alkotó tevékenységét a hagyomány korlátozta, minden újat a meglévő, közösség által meghatározott normarendszerhez kellett igazítania. A népművészet meghatározásánál tehát lényeges tényezőként soroltuk fel a hagyományt és a helyi ízlést, illetve a kettő által kialakított helyi stílust.



Kétségtelen, hogy a népi iparművészet is a népi hagyományokból merít, az alkotás folyamatában azonban a helyi ízlésnek már nem jut szerep, a közösség nem befolyásolja az alkotókat az újításban és az egyéni alkotásban.

Jellemző a népi iparművészeti alkotásokra, hogy a feledésbe merülő technikákat, mesterségeket felfedezi és újjáéleszti. Például a hímzés esetében a ma már nem használt viseleti darabokon megjelenő mintákat a mai igényekhez igazítja, átemeli a mai ízlésvilágba, s újra használható tárgyakat (öltözeti darabok, lakástextil) készít belőle, s ezzel megőrzi napjainkig e gazdag kultúrát.


A NÉPI IPARMŰVÉSZET SZAKÁGAI

FARAGÁS

A fafaragás mindig férfiak tevékenysége, parasztembereké, pásztoroké, paraszti specialistáké, háziiparosoké, mesterembereké.

Faragott díszítés kerülhetett a paraszti gazdaságok, háztartások sokféle szerszámára, edényére, használati eszközére. Legények, fiatalemberek faragták ki általában saját munkaeszközüket. Különösen sok fafaragással díszített tárgyat találunk a női munkák körében, például csigacsinálókat, mosósulykokat, mángorlókat, orsókarikákat, vetélőket, sőt fafaragás és berakás díszítheti az egész szövőszéket. Legtöbbjük kedveskedésnek, szerelmi ajándéknak készült, ezért díszesek. Sok darabon bevésett dedikáció mondja el, ki kinek adta ajándékba, minő érzelmekkel.

A paraszti faragógyakorlatból a 19. sz. elejétől egy sajátos pásztori ág, a pásztorművészet különült el, mely elsősorban a pásztorkodás szerszámainak (pásztorbot, juhászkampó, kanászbalta, tülök, rühzsírtartó, bárányjel) és a pásztorélet használati tárgyainak (szaru sótartó, pásztorkészség, ivótülök, tükrös, borotvatok) művészi megformálásában nyilvánul meg.

A múlt századi pásztorművészetre jellemző technikák (karcolt díszítés, domború faragás, berakás, spanyolozás) párhuzamait, előzményeit megtaláljuk parasztok és mesteremberek munkáin.

A pásztorok tárgyain sok régies forma és díszítmény őrződött meg, mint például a világfa ábrázolások. Jellemző, hogy tárgyaikon sok a figurális ábrázolás, sőt jelenetek, jelenetciklusok találhatók rajtuk.

A pásztorok gyakran ábrázolták saját magukat, más pásztorokat, állataikat, a pásztorok körében népszerű betyárokat is. Emellett jelentős a vallásos és a történeti tematikájú díszítőelemek használata.

A múlt század végére sok tárgy azért vált pásztori jellegzetességgé, mert a pásztorok akkor is őrizték, amikor a parasztok már elhagyták (például cifraszűr, duda, ing-gatya viselet, ezüst pitykés mellény). Ugyanakkor a múlt századi pásztorművészet városias, polgárias új elemeket is befogadott (óralánc, gyufatartó, úri szelencéket utánzó tükrösök).

A pásztorművészet emlékanyagában sok erőteljes, önálló stílust alakító egyéniséget különböztethetünk meg. Közülük több névről is ismert: Király Zsiga, Hodó Mihály, Barna János, Kapoli Antal stb.



HÍMZÉS

Összehasonlítva más európai népművészetekkel, a hímzés a magyar népművészetben különösen jelentős. A hímzés intenzitásában tájanként nagy különbségek voltak, egyes videkeken a hímzés jelentéktelen maradt, a sokat hímző vidékeken azonban az egész szobabelső, ill. a viselet fő meghatározója lett.

A felhasznált alapanyag és a készítők szerint megkülönböztetjük a vászonhímzéseket, amelyeket rendesen len-, kender-, pamutvászonra, gyolcsra, ritkábban valamilyen gyári szövetre varrnak s a ház öltözetét, kisebb mértékben a testi ruhákat díszítik. Készítői és rendesen használói is maguk a parasztasszonyok, lányok, akik közül gyakran kiválnak a hímzés specialistái.

A hímzések másik nagy csoportja a szűcshímzéseké és a szűrhímzéseké, melyeket bőrre és különböző minőségű posztófélékre varrnak. Ezeket férfiak, szűcsmesterek, tehát tanult kézművesek készítik,vagy a mesterek családjához tartozó nők végzik.

A hímzőfonal lehet szőr (a magyar racka juh megfont és növényi festékanyaggal színezett szőre) vagy gyári gyapjú, pamut, házicérna, szűcsselyem és végül műselyem.

A tűn, esetleg gyűszűn, ollón kívül egyéb segédeszköz a hímzéshez nemigen kell, néhol hímezték rámán. A varrókészség, a fonalak helye egyébként kisméretű hímzőkosárban van, ezek mintájára az Alföldön áttört oldalú cserép fonaltartókat is készítettek.

A minta megjelenése mindenekelőtt attól függ, hogy a varró a keresztöltéses csoportot, a szálak számolására alapozó technikát választja-e, amely mértanivá teszi a mintát, vagy olyan öltéseket alkalmaz, amelyek ún. szabadrajzú tervek kivarrására valók. Ez utóbbiaknál fordul elő, hogy a mintát előrajzolják, "írják" az anyagra, innen a kalotaszegi "írás után varrott" vagy "írásos" elnevezés és a mezőkövesdi íróasszony, kalocsai író megnevezés.

Országszerte megtalálhatók a hímzésnek a régi stílusú népművészet körébe tartozó rétegei. A mintáknak egyaránt vannak szálszámolás után varrt és szabadrajzú változatai. A kivitelezésre jellemző az aprólékos pontosság, változatos öltéstechnikák, egy darabon nemegyszer akár nyolc vagy többféle öltés használata.

A múlt század elejétől az új stílusok, parasztstílusok megjelenésével ez a régi stílusú mintakészlet sokfelé zsúfoltabbá válik, kiszínesedik, új elemekkel, új motívumokkal egészül ki. A régi stílusú darabok sokrétű, változatos öltéstechnikája leegyszerűsödik, s a színek és a minták lesznek sokfélék.

Az utolsó, a legújabb hímzőstílusok a 20. században alakulnak ki. Ezekben a főként fehér gyolcs és kékfestő öltözetdarabok díszítésére jelennek meg az újfajta minták, melyeknek tervezése, színezése gyakran naturális törekvéseket mutat.

A parádés szoba a hímzések egész sorát mutatja be, hímzővidéken ezek adják jellegét, fő díszét. A ház legjava hímzései - és szőttesei - különösen nagy számban kerülnek szem elé az emberi életpálya fordulópontjain, lakodalomkor, amikor a kelengye díszes ruhaneműit kiállítják, valamint halálesetkor. Mindezeken a darabokon a hímzés megszabott módon, a legfeltűnőbb helyre kerül: párnahéjaknak a végére, melyek a fölvetett ágyon mind látszanak, a lepedőnek az alácsüngő szélére, abrosznak a közepére és szélére, kendőknek a látszó és érvényesülő széleire.



SZŐVÉS

A magyar parasztság gazdálkodásában hosszú évszázadokon keresztül igen jelentős szerepet töltött be a kender és a len finom rostjainak fonallá fonása, majd ennek vászonná, textiliává szövése. Az így nyert anyagokból a család és a gazdaság textilszükségletét egykor teljes egészében , majd csökkenő mértékben biztosították.

Kender és lenvászonból készültek a testi ruházat egyes darbjai, gyapjúszőttesből felsőruhák, ezenívül a lakás és háztartás, valamint a gazdság területén tudták sokrétűen hasznítani a házilag előállított textiliákat.

A parasztgazdaságok törekedtek az önellátásra, ezért ragaszkodtak a gyapjú, kender, len házi feldolgozásához, ami a nők rendszeres munkája volt.. Időbeosztását tekintve pedig nagyszerűen illeszkedett a mezőgazdasági munkákhoz: a teljes szükséges időráfodításnak csupán kisrésze jutott a nyári mezőgazdasági munkák idejére, míg a többi, hosszan tartó munkát a téli hónapokban végezhették.

Bár a kender- és lenfoldolgozás tipikusan a parasztcsaládok nőtagjainak feladata volt, egyes vidékeken nem is számított férjhezmenésre alkalmasnak az a leány, aki fonni, szőni nem tudott. Mégis sokhelyen a fonalat szövésre kiadták mestereknek, takácsoknak.

A jobbágyfelszabadítás után az egyszerű, síma szőttesek mellett egyre inkább elterjedt a cifra szövés. A céhek korlátozó rendeletei megszűntek, mintás szőttest bárki készíthetett. A mintás szövést a falusi asszonyok a takácsoktól tanulták. Átvették a formákat, mintákat, felhasználták a mintakönyveik motívumait. A különböző vidékeken azonban a szövőasszonyok mintázásában ezek más és más értelmezést kaptak. Azok az átvételek maradhattak meg, amelyeket a közösség ízlése elfogadott.

A falusi élet minden egyes eseményének megszületett a maga jellegzetes szőttes darabja. A szőtt mintákat alkalmazták lepedőre, párnahuzatra, törölközőre, abroszra, kötényre, ingvállra. Házi használatra, a testi ruhákhoz általában tiszta fehéret szőttek, az ágyneműt, asztalneműt, törölközőkendőket kevés piros csíkkal díszítették. A hétköznap használt szőttesek egyszerűek voltak, de az ünnepi darabokat igyekeztek színessé varázsolni.



FAZEKASSÁG

A letelepedő magyarság az előttük itt élő avarság és a szláv lakosság által készített edényeket használta, majd a szlávoktól tanulták a mesterséget. A fazekas mesterséget, eleinte a hűbéri birtokok jobbágyiparosai űztek, később pedig elsősorban a városi, mezővárosi céhekbe tömörülő, kizárólag ipari-kereskedelmi tevékenységet űző mesterek.

A történeti Magyarországon hat nagyobb fazekasközpont létezik, amelyek különböző stílusjegyeket alakítottak ki. A hat nagy stíluscsoport a következő: Közép-tiszai terület, Felső-tiszai terület, Felvidéki terület, Közép- és Dél-alföldi terület, Dunántúli terület, Erdélyi terület.

A fazekasság legfontosabb nyersanyaga az agyag, amelyet a lakóhelyükhöz közel bányásznak, vagy különösen a tűzálló agyag esetében messziről hozatnak. A népi agyagiparosokat a feldolgozásra kerülő nyersanyag minőségétől, és az általuk elkészített edényfajtáktól függően többféle elnevezéssel illetik. A tűzálló agyaggal dolgozók a fazekasok, és a kályhások, a nem tűzálló agyagot felhasználók neve pedig tálas, és korsós. A fehéredényesek pedig ónmázas, ún. népi fajanszot készítettek.

A fazekasok vagy maguk vitték készítményeiket eladni, vagy kereskedőknek adták át, akik révén a készítési helytől távoli vidékekre, gyakran az ország határain túl is eljutottak. Az edényeket szalma közé, kocsira rakva, otthonuktól messze vitték készítőik. Az edényekért kapott fizetség nem mindig pénz volt, hanem terményért vagy más élelmiszerért cserélték el, ahogy a szükséglet megkívánta.

A 19. század második felétől a polgárosodás, és a gyáripar fejlődésével párhuzamosan elindult a fazekasság hanyatlása, a cserépedényeket lassan fölváltották a keménycserép, vas és zománcos edények és tárgyak sora.



NÉPI KISMESTERSÉGEK

A népi kismesterség nagyon sokszínű ága a népi iparművészetnek, hiszen mindaz idetartozik, ami az eddig említett négy szakágba (fazekasság, hímzés, szövés, faragás) nem. Többnyire olyan mesterségekről van szó, amelyek a parasztság speciális tárgyi igényeit szolgálták ki. A házilag nem előállítható tárgyak létrehozásához tanult mesteremberekre volt szükség.

A ruházkodást szolgáló iparágakhoz tartoznak: szűcsök, szűrszabók, kalaposok, paszományosok, kékfestők, csizmadiák, papucsosok, gyöngy- és szószőr ékszer készítők.
A fémet kovácsok, késesek, csengő és kolompkészítő mesterek, a bőrt, a lószerszám készítők, a bőrművesek és a kulacsosok használják fel.
Ebbe a nagy csoportba tartoznak még a természetben megtalálható különféle szálas anyagokat - vessző, csuhé, gyékény, szalma - felhasználó alkotók is.

A népi kismesterségek közé tarozó további szakmák: fésűs és szaruműves, népi hangszerkészítő, mézesbábos, tojásdíszítő, népi gyermekjáték készítő, népi bútorműves és bútorfestő, nemezelő, népviseletes babakészítő.



Bognár Gabriella
etnográfus


Felhasznált irodalom:
Bellon Tibor - Fügedi Márta - Szilágyi Miklós (szerk.): Tárgyalkotó népművészet. Planétás Kiadó, Bugapest 1998.
Domanovszky György: Mai magyar népi iparművészet. Képzőművészeti kiadó, 1983.
Lengyel Györgyi: A népi iparművészet krónikája. In: Népművészeti akadémia. Vizsgakérdések. 134-138.o. Budapest, 1983.
Ortutay Gyula (főszerk.): Magyar Néprajzi Lexikon I-V. Akadémiai kiadó, Budapest 1977-1982.





 

VIRTUÁLIS SÉTA
port_03

A gyűjtemény termeinek bejárása.

HÍMZÉS ADATBÁZIS
hímzés adatbázis

NYITVA  TARTÁS
port_01

ELÉRHETŐSÉG
port_02

6000 Kecskemét, Serfőző u. 19.

Telefon, fax:
76/327-203
76/480-297
76/506-108

port_03

Fenntartónk:
Kecskemét Megyei Jogú Város Önkormányzata.

A honlap létrejöttét lehetővé tette:
Kecskemét Megyei Jogú Város Önkormányzatának Kulturális és Idegenforgalmi Bizottsága.